Hófehér mező nézett fel felém,
S én boldogan utaztam a havasok felé.
Akkor jöttem csak rá, mily csodálat e mámor,
Mikor egy hegy tetején ezernyi hópehely táncolt.
Ekkor megrezdült a szívem, mely azt diktálta nékem,
Itt rengeteg ember siklott le már,
Mégis én leszek az, kit e boldog hegy vár!
S a mérhetetlen magasság felé tartva,
Vidáman gondoltam arra,
Már megint eltelt egy év, és én megint itt vagyok.
Két csúszós léccel a lábamon álldogálok,
És hirtelen elindulok.
Óriási fehérség tárul ki előttem,
De egyszer csak elsötétül ellőttem minden.
Mikor felébredek, ezer számpár fürkészi tekintetem,
Majd valaki megszólal mellettem:
Egy fa a semmiből eléd ugrott,
S lábadat eltörve otthagyott.
E szó hallatára szemem kinyílott,
Kezem rémülten takaróm felé kapott.
Hisz mindez álom volt csupán, nem valóság.
S a puha párnák között visszaaludva
Utoljára végignézve a kedves arcokon,
Utoljára érezvén Szlovénia hideg szelét arcomon,
S utoljára látván a szürke ködbe burkolódzott hegyek tetejét,
Álmodom tovább a fehér hó mezeét!